A barna ruhás férfi

Játsszunk nyílt kártyákkal: elfogult vagyok, nem is kicsit. Van néhány kedvenc szerzőm, akikről akkor sem tudnék semmi rosszat mondani, ha tüzes vassal ütögetnének. Hosszú évek fáradságos munkájával azt ugyan sikerült elérném, hogy vérontás nélkül képes vagyok meghallgatni, ha valaki nem a legnagyobb elragadtatás hangján nyilatkozik a szívemnek kedves írókról. A rajongásnak azonban köztudomásúlag más velejárói is vannak: a skála az egyszerű Facebook-lájktól a távoltartási végzésig terjedhet, alapvető azonban a késztetés, hogy minél többet megtudjunk rajongásunk tárgyáról. Egy író esetében ez magától értetődően az életművet jelenti, beleértve az összes ifjúkori zsengét, fennmaradt jegyzetet, kiadott és kiadatlan naplót és ismerjük el, azért még mindezek után is szívesen bekukkantanánk az illető íróasztalfiókjába, hátha maradt ott valami, amit még nem láttunk.

Az Agatha Christie-rajongók szerencsés helyzetben vannak, hiszen Agatha néni terjedelmes életművének szinte minden darabja kapható ma is, ha pedig épp az orrunk elől nyúlják le az egyik regény utolsó példányát a boltban, a könyvtárakban még mindig szerencsével járhatunk, és mióta az írónő titkos jegyzetfüzete is megjelent nyomtatásban, már nem is kell betörnünk sehova, hogy turkálhassunk egy kicsit a képzeletbeli íróasztalban. A Christie-iparnak külön lendületet adott tavaly az írónő születésének 120. évfordulója, így kevésbé ismert vagy korábban mellőzött művei is újra a boltokba kerültek, köztük A barna ruhás férfi is, ami a szerző negyedikként megjelent regénye, elméletileg tehát bőven a zsengék közé sorolható.

A barna ruhás férfi kisebb ismertségnek vagy népszerűségnek örvend, mint a kiváló Poirot vagy a csupa bűbáj Miss Marple nyomozásait felvonultató regények, de ha egy kis hitelt adtok egy elkötelezett rajongó szavának, akkor nem hagyjátok magatokat eltántorítani eme aprócska tény miatt. E két kiváló elme helyett ebben a kötetben bizonyos Anne Beddingfeld nevű fiatal hölgy nyomoz, aki józan és praktikus gondolkodású leány létére kalandornői ambíciókra pályázik. Egy kalandornő pedig szükségszerűen bármit tesz is, azonnal az izgalmak közepében találja magát: miután Anne szemtanúja lesz egy tragikus metróbalesetnek, ahol felbukkan egy titokzatos barna ruhás férfi, nyomozásba kezd, és egy szempillantás alatt egy Dél-Afrikába tartó hajón találja magát, válogatott útitársak társaságában. Mondanom sem kell, hogy senki sem az, akinek látszik, de persze egy kalandornő élete sem lenne teljes némi álságosság és a megfelelő mennyiségű veszély nélkül. És Anne ugyan távolugrást gyakorló oroszlánokkal nem találkozik Dél-Afrikában, de nagy értékű gyémántokkal igen és persze a titokzatos barna ruhás férfiról is fogunk még hallani.

Ördögien ravasz nőszemély ez az Agatha Christie: elhiteti az olvasóval, hogy ő most voltaképpen egy ártatlan, sablonos kis kalandregényt olvas olyasmit, amit Anne Bedingfeld mozifilm formájában szeret fogyasztani , felsorakoztatja az összes elvárt kelléket és fordulatot, tobzódik a vadromantikában, és amikor már elhittük, hogy mindent tudunk, hirtelen kirántja a lábunk alól a szőnyeget. Kapaszkodjunk meg: nem a komornyik a gyilkos és nem csak azért, mert egy fia komornyik nem sok, annyi sincs a regényben. Agatha néni egy olyan narratív csellel él, amely után az olvasó azon tűnődik, hogy megsértődjön-e a szerző árulása miatt, vagy esetleg gratuláljon neki.

Mivel jómagam a teljes kamaszkoromat Agatha Christie társaságában töltöttem, az egómat pedig Hercule Poirot gondos kezei nyesegették megfelelően praktikus méretűre (és szigorúan szimmetrikus formára), már semmilyen merényleten nem sértődöm meg hiába, ha valaki kalandornő szeretne lenni, a legjobbaktól kell tanulnia, nemde? De még ha nem is pályázunk ilyen babérokra, akkor is nyugodtan galléron ragadhatjuk A barna ruhás férfit (esetleg más, tetszőleges színű ruhát viselő, kéznél lévő férfit) egy kis nyárbúcsúztató lazulás erejéig egy hősnőnek ennyi jár.

Játsszunk nyílt kártyákkal: elfogult vagyok, nem is kicsit. Van néhány kedvenc szerzőm, akikről akkor sem tudnék semmi rosszat mondani, ha tüzes vassal ütögetnének. Hosszú évek fáradságos munkájával azt ugyan sikerült elérném, hogy vérontás nélkül képes vagyok meghallgatni, ha valaki nem a legnagyobb elragadtatás hangján nyilatkozik a szívemnek kedves írókról. A rajongásnak azonban köztudomásúlag más velejárói is vannak: a skála az egyszerű Facebook-lájktól a távoltartási végzésig terjedhet, alapvető azonban a késztetés, hogy minél többet megtudjunk rajongásunk tárgyáról. Egy író esetében ez magától értetődően az életművet jelenti, beleértve az összes ifjúkori zsengét, fennmaradt jegyzetet, kiadott és kiadatlan naplót és ismerjük el, azért még mindezek után is szívesen bekukkantanánk az illető íróasztalfiókjába, hátha maradt ott valami, amit még nem láttunk.

Az Agatha Christie-rajongók szerencsés helyzetben vannak, hiszen Agatha néni terjedelmes életművének szinte minden darabja kapható ma is, ha pedig épp az orrunk elől nyúlják le az egyik regény utolsó példányát a boltban, a könyvtárakban még mindig szerencsével járhatunk, és mióta az írónő titkos jegyzetfüzete is megjelent nyomtatásban, már nem is kell betörnünk sehova, hogy turkálhassunk egy kicsit a képzeletbeli íróasztalban. A Christie-iparnak külön lendületet adott tavaly az írónő születésének 120. évfordulója, így kevésbé ismert vagy korábban mellőzött művei is újra a boltokba kerültek, köztük A barna ruhás férfi is, ami a szerző negyedikként megjelent regénye, elméletileg tehát bőven a zsengék közé sorolható.

A barna ruhás férfi kisebb ismertségnek vagy népszerűségnek örvend, mint a kiváló Poirot vagy a csupa bűbáj Miss Marple nyomozásait felvonultató regények, de ha egy kis hitelt adtok egy elkötelezett rajongó szavának, akkor nem hagyjátok magatokat eltántorítani eme aprócska tény miatt. E két kiváló elme helyett ebben a kötetben bizonyos Anne Beddingfeld nevű fiatal hölgy nyomoz, aki józan és praktikus gondolkodású leány létére kalandornői ambíciókra pályázik. Egy kalandornő pedig szükségszerűen bármit tesz is, azonnal az izgalmak közepében találja magát: miután Anne szemtanúja lesz egy tragikus metróbalesetnek, ahol felbukkan egy titokzatos barna ruhás férfi, nyomozásba kezd, és egy szempillantás alatt egy Dél-Afrikába tartó hajón találja magát, válogatott útitársak társaságában. Mondanom sem kell, hogy senki sem az, akinek látszik, de persze egy kalandornő élete sem lenne teljes némi álságosság és a megfelelő mennyiségű veszély nélkül. És Anne ugyan távolugrást gyakorló oroszlánokkal nem találkozik Dél-Afrikában, de nagy értékű gyémántokkal igen és persze a titokzatos barna ruhás férfiról is fogunk még hallani.

Ördögien ravasz nőszemély ez az Agatha Christie: elhiteti az olvasóval, hogy ő most voltaképpen egy ártatlan, sablonos kis kalandregényt olvas olyasmit, amit Anne Bedingfeld mozifilm formájában szeret fogyasztani , felsorakoztatja az összes elvárt kelléket és fordulatot, tobzódik a vadromantikában, és amikor már elhittük, hogy mindent tudunk, hirtelen kirántja a lábunk alól a szőnyeget. Kapaszkodjunk meg: nem a komornyik a gyilkos és nem csak azért, mert egy fia komornyik nem sok, annyi sincs a regényben. Agatha néni egy olyan narratív csellel él, amely után az olvasó azon tűnődik, hogy megsértődjön-e a szerző árulása miatt, vagy esetleg gratuláljon neki.

Mivel jómagam a teljes kamaszkoromat Agatha Christie társaságában töltöttem, az egómat pedig Hercule Poirot gondos kezei nyesegették megfelelően praktikus méretűre (és szigorúan szimmetrikus formára), már semmilyen merényleten nem sértődöm meg hiába, ha valaki kalandornő szeretne lenni, a legjobbaktól kell tanulnia, nemde? De még ha nem is pályázunk ilyen babérokra, akkor is nyugodtan galléron ragadhatjuk A barna ruhás férfit (esetleg más, tetszőleges színű ruhát viselő, kéznél lévő férfit) egy kis nyárbúcsúztató lazulás erejéig egy hősnőnek ennyi jár.