99 palacsinta

Nem ismerek olyan embert, aki ne szeretné a palacsintát. Ki édes, ki sós töltelékkel, összehajtogatva, feltekerve, batyunak formázva, rakottasként, metéltre vágva vagy tortaszerűen egymásra csúsztatva - falatka, előétel, levesbetét, köret, egytálétel, desszert vagy fenséges torta formájában. A variációk száma szinte végtelen, mindenkit arra buzdítanék, hogy kísérletezzen, alkosson új változatokat, saját specialitásokat. Eredetét tekintve semmi bizonyosat nem tudunk. Más-más néven a francia és olasz konyha éppúgy magáénak vallja, mint a német és osztrák, de oszlopos tagja a valahai monarchiás, sőt az orosz és az amerikai konyháknak is. Érdekességképpen megemlíthetjük, hogy maga a palacsinta elnevezés vélhetőleg a latin placenta — lepény, lángos — szóból ered. A fáma szerint, már az étkezés tekintetében önellátó római katonák is sütöttek efféle lepényeket, mégpedig felfordított, tűz fölött felhevített pajzsukat használva serpenyőnek. A népek vándorlása és az idők folyamán aztán a ma is használatos palacsinta vált belőle, legalábbis erről vall az 1577-ből származó Kolozsvári glosszák egyik passzusa, de népi szövegekben, gyermekmondókában találkozhatunk a mókás lapacsinta elnevezéssel is. Tény, hogy mindig, mindenhol, mindenki sütötte és kedvelte ezt a sokoldalú, könnyű, finom és laktató lepényféleséget.